Történelem

 
Kniha SK

IMPRESSZUM

© Gráfel Lajos
Kiadta © Komáromi Városi Hivatal és a NEC ARTE Kft., Szlovákia, 1999, 2006
Design: Németh Tibor
Lektorálta: PhDr. Dénes Éva, Mgr. Getler Miklós
Fordítás: Győri Gábor, Sebő Beáta, Sáfi Zsuzsanna, Bóday Zsuzsanna
Műszaki szerkesztés: Gráfel Lajos, Németh Tibor
Reprodukció: NEC ARTE Kft., Komárom, Szlovákia - www.necarte.sk
Nyomdai kivitel: Bratislavské tlačiarne a.s., Polygrafia SAV, Bratislava, Szlovákia
Fényképek: © Kurucz Ottó, Oroszlámos György, Gráfel Lajos, Platzner László, Vallach László, Mária Sláviková, Peter Frátrič, Szamódy Zsolt, Mudrák Attila, Nagy Tivadar, Duna Menti Múzeum Komjárom, a Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal, a Komáromi Városi Hivatal archív képanyaga és Ing. Marian Reško magángyűjteményéből.

ELŐSZÓ

Az utóbbi években az érdeklődés központjába kerültek a környezetvédelem kérdéseire választ kereső tudományágak és szakmák, amivel értelemszerűleg összefügg a műemlékvédelem iránti fokozott figyelem is.

A műemlékek alapvetően és hosszú távon meghatározzák közvetlen környezetünk alakulását. Talán szükségtelen hangsúlyozni, hogy környezetünk formálásában meghatározó és elsőrendű szerep jut az építészeti emlékeknek. Ez teljes mértékben érvényes Komárom város legjelentősebb kulturális emlékével, a nagy kiterjedésű erődrendszerrel kapcsolatban is, amely fokozatosan a város szerves részévé vált, és városfejlesztési szempontból meghatározó tényezőként hat.

A nemzeti műemlékké nyilvánított és a szlovákiai erődépítészetben jelentős értéket képviselő műemlék egésze aránylag jó állapotban maradt ránk, de a bástyák és az előretolt hídfők eddigi felhasználási gyakorlatát csak helyteleníteni lehet. Ez nemcsak lehetetlenné teszi az erődrendszer, mint egységes műemlék bemutatását és hatalmas belső tereinek a társadalom számára hasznos célokra való felhasználását, de a szakszerűtlen beavatkozások csak rontanak az építmény állagán.

Műemlékvédelmi szempontból kedvező körülmény, hogy a fennmaradt részletek alapján az elpusztult építmények eszmeileg és gyakorlatilag is rekonstruálhatók. Az erődrendszer építési menetének feltárásához nagy segítséget nyújtanak az akkori komáromi műszaki igazgatóság ( K. K. Genie Direktion in Comorn) bécsi és budapesti katonai levéltárakban fellelhető tervrajzai. Ezt az igazgatóságot a XIX. sz. végén alapították. Legfelsőbb felettes szerve a Bécsi Műszaki Vezérigazgatóság volt (General Directorium des Genie und fortifications Wesens, resp. Directorium Generalis Rei Militaris Architectonicae).

A XIX. sz. erődépítészetének feldolgozottsága ma még viszonylag hiányos. Ez okból is szükséges a történelmi dokumentumok tanulmányozásán és a helyszíni kutatások eredményein alapuló építészettörténeti elemzések kidolgozása és publikálása.

Tisztelt olvasó, ezt az albumot az erődrendszer kutatásával, a felújítási munkálatok közvetlen irányításával, valamint a szakmai és nyilvánosság előtti bemutatással szerzett húszéves tapasztalatok alapján állítottam össze.

Meggyőződésem, hogy nemcsak az erődrendszer csodálóinak, hanem a kutatásokat folytató szakemberek száma is növekedni fog.

Remélem, segítségükkel az erődrendszer falai mögött máig rejtőzködő titkok fokozatosan feltárulnak előttünk.

A KOMÁROMI VÁR FEJLŐDÉSE AZ ÓKORTÓL AZ ÚJKORIG

Évezredekkel ezelőtt a Duna és a Vág összefolyásánál az év minden szakában járható átkelőhely alakult ki. Ezen a helyen találkoztak a Vág, a Nyitra és a Zsitva völgyéből délre vezető utak, itt keresztezték azt az ókori nemzetközi kereskedelmi útvonalat, amely a folyam déli partja mentén húzódott. E jelentős forgalmi és kereskedelmi csomópont birtoklásával (a közelben más átjáró nem volt) együtt járt a környék feletti uralom is.
Évezredekkel ezelőtt a Duna és a Vág összefolyásánál az év minden szakában járható átkelőhely alakult ki. Ezen a helyen találkoztak a Vág, a Nyitra és a Zsitva völgyéből délre vezető utak, itt keresztezték azt az ókori nemzetközi kereskedelmi útvonalat, amely a folyam déli partja mentén húzódott.

E jelentős forgalmi és kereskedelmi csomópont birtoklásával (a közelben más átjáró nem volt) együtt járt a környék feletti uralom is.

A mai komáromi Öregvár helyén elsőként valószínűleg (egyelőre erre nincs bizonyíték) a rómaiak építettek erődöt (a Limes Romanuson belül), akik általában minden folyóátjárót és folyótorkolatot védelemmel biztosítottak. A Duna jobb partján fekvő mai város területe stratégiailag a kissé keletebbre fekvő Brigetio (Szőny) körzetébe tartozott. Marcus Aurelius római császár (161–180) a kvádok veresége után 171-ben erődök építésére adott parancsot a folyam bal partján is. Ezek közül az egyik Komáromtól 4 km-nyire, Izsa község határában található (Celemantia – Leányvár). A földsáncokkal körbevett állótábor még Domitianusz császár uralkodása alatt felépült, ezt később az I. római segédlégió katonái (I. Adiutrix légió) kőfalakkal erősítették meg. A állótábor kőfalait évszázadokkal később lebontották, és az építőanyag jelentős részét a komáromi ún. ‚‚Öregvár“ építésénél használták fel. Egyelőre nem bizonyítható, hogy létezett-e hasonló római erőd a mai Öregvár területén is.

Komárom királyi vár volt, közel az ország nyugati határához, természetes tehát, hogy évszázadokon át állandóan erősítették, tökéletesítették. A tatárjárás – melynek során az ország tekintélyes része elpusztult – igazolta ezen erősítések szükségességét.2 Miután a tatárok elhagyták az országot, IV. Béla király nagy mértékben támogatta a városok kiépítését. Rövid idő alatt 25 településnek adott jelentős kiváltságokat, s köztük Komárom is városi jogokat nyert 1265-ben.3 IV. Béla a komáromi várat és a hozzátartozó birtokokat Henok (Henel, Henul) őrgrófnak adta el. Az őrgróf fiai azonban nem tudták kiegyenlíteni adósságaikat, ezért a király a várat elkobozta, és 1265-ben Komáromfalva községgel együtt Walter ispánnak ajándékozta. Ő veszi körbe a várat és a mostani Öregvár területét falakkal. Bár erről nincsenek adataink, feltételezzük, hogy ezek a falak kőből épültek, így az első kőből emelt erőd vagy vár építésének időpontját az 1265–68-as évekre tehetjük.
A XIII. századtól Mátyás király uralkodásáig tartó időszakról (1458–1490) szintén nagyon hiányosak a komáromi várral kapcsolatos ismereteink. 1317-ben a komáromi erődben Csák Máté védte magát Károly Róberttel (1307–1342) szemben. A vár az akkori ostrom alatt annyira megrongálódott, hogy újra kellett építeni. Felépítéséhez Donch (Doncs, Dancs) mester, zólyomi főispán anyagilag is nagyban hozzájárult, így szolgálataiért 1333-ban a királytól más várakért cserébe megkapta Komáromot.4
Mátyás király gyakran és szívesen tartózkodott a komáromi várban. Olasz mesterekkel át is építtette azt.5 Egy másik művében az Averolinus-fordítás előszavában Visegrád, Komárom és Buda királyi palotáinak szépségét és nagyságát dicséri. A "legkitűnőbb olasz mesterek" által épített várról bővebben is ír Bonfini: "Kissé odább, a sziget szögletében, a nagy területen épült Komárom vára látható. Tágas udvarain nagyméretű paloták emelkednek, mindenhol roppant költséggel készült, gerendázatos mennyezetekkel. Itt állomásozik a dunai kirándulásokra épített Bucentaurus nevű hajó, berendezése palotaszerű: elejétől végig ebédlő-, alvó- és társalkodótermek sora húzódik rajta végig, külön a férfiak és külön a nők számára."6
Metszetek, rajzok ugyan nem maradtak ránk ebből a korból, viszont a rendelkezésünkre álló adatok alapján állítható, hogy a komáromi vár a XV. század végére csodálatosan kiépített palotáival királyi igényeket kielégítő épületegyüttessé vált. Mivel az 1317. évi ostrom óta a vár nem volt katonai támadás színhelye vagy célpontja, a katonai létesítmények felújítása és kiépítése másodrendű feladattá vált. Így érthető, hogy a korabeli építészeket elsősorban a művészi szempontok érdekelték. A másfél évszázados török megszállás megváltoztatta a vár jellegét és további fejlődésének irányát. Az állami hivatalok központjául szolgáló és a királyi udvar szórakozására fenntartott királyi vár ismét az ország védelmi rendszerének legjelentősebb elemévé, fontos harcok és ostromok színterévé vált.
1. Kecskés László: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem, 1978/3.200.
2. A tatárok sorban foglalták el és rombolták le a gyengén védett városokat, támadásainak csak néhány erős vár tudott ellenállni. Közéjük tartozott Komárom is, amelyről IV. Béla királynak egy 1245-ben kelt levele így emlékezik meg:"... a mi hű szolgánk, Folwyne a tatárok betörése alkalmával Komárom városunkat megerősítve, udvarnokainkat és más igen sok népet megmentett...",
3. Gyulai Rudolf: Komárom vármegye és Komárom város történetéhez, Régészeti egylet 1890. évi jelentés. Komárom 1890.12-13.
4. Fejér Gy.: Codex Diplomaticus. IV. 3.443.(átv.: Tok Béla:A komáromi erődítmény, Komárom 1974.10.).
5. Tok Béla: A komáromi erődítmény, Komárom 1974.10.
6. Kecskés L.: Komárom az erődök városa. 200-201.

AZ ÚJKORI VÁR ÉS ERŐD ÉPÍTÉSE A NAPÓLEONI HÁBORÚKIG

A középkor végéig a kézi lőfegyvereknek nem volt különösebb jelentőségük, hiszen az angol íjász nyila a crécyi csatában éppoly messzire szállt, mint egy gyalogsági puskából lőtt lövedék Waterloonál, és talán még pontosabban is ért célba, ha nem is olyan hatásfokkal. Míg a tábori ágyúk még fejlesztésük kezdetén álltak, a nehézágyúk már széles réseket ütöttek a várak falán.7
Az 1484–1493. évi Olaszország elleni francia támadások is bebizonyították, hogy a középkori várak bástyái nem képesek a tüzérségi lövegek támadásainak ellenállni. Az ágyú feltalálásával tehát az egész világon megváltoztak a vár- és erődépítés alapelvei. Komárom esetében 1527-ben bizonyosodott be a változtatás szükségessége. Ekkor ostromolták I. Ferdinánd hadai a várat, melyben Szapolyai János védekezett katonáival. I. Ferdinánd félnapos ostrom után elfoglalta a várat, és azonnal gondoskodott a lerombolt falak felújításáról, amivel Decius olasz építészt bízta meg.8 A javítási munkálatokat 1528-ban fejezték be. Ekkor a jobb védhetőség érdekében a vár és a város közé sáncot is építettek. Nem tudjuk, milyen mértékben sikerült Ferdinándnak felújítani a várat, az azonban ismeretes, hogy 1529-ben II. Szulejmán vezetése alatt a törököknek sikerült egy rövid időre elfoglalniuk (a császári várőrség ugyanis elhagyta az erődöt, és a török katonaság az üres várat ostromolta).9 Ferdinánd a visszavétel után helyreállíttatta a sérült védműveket, de 1535-ben arra kényszerült, hogy a várat újra zálogba adja a törököknek.

Buda 1541-es eleste után a törökök Ferdinándot komolyabb erődítési munkálatokra késztették. 1544-ben visszaszerezte a várat, és elrendelte annak kiépítését.

Az építkezés terveinek elkészítésével valószínűleg Pietro Ferraboscót10 bízta meg, aki a többszögű bástyarendszer kiépítését tartotta a legjobbnak.

Ez a bástyarendszer megfelelt mind a korabeli építészeti törekvéseknek, mind pedig a környék domborzati és vízrajzi viszonyainak.

A nehéztüzérség megjelenését a korabeli erőd- és várépítészek a várfalak magasságának csökkentésével és azok földsánccal való megerősítésével látták kivédhetőnek.11

Az első várbástya Veronában való felépítésének éve (1527) számunkra azért jelentős, mert nem egészen 20 évvel később, 1546. március 23-án kezdik el építeni – az új erődépítészeti tapasztalatok felhasználásával – Komáromban a mai Öregvárat.

A kőművesmunkákat Giovanni Maria de Speciecasa mester, a vízi építkezéseket pedig Mathias Dusco, Venzel Cservenka és Paul Puls irányította. Az építésfelügyeletet 1546-tól 1550-ig Michael Schick, 1550-től Leonhard Müller, 1552-től Francesco Benigno látta el.

Az erődítési munkálatokat 1551-ben Domenico Castaldo vezette. Ferdinánd Castaldo mestertől kérte az erőd keleti részének gyors ütemű felépítését.12 A hadvezetőség még az építkezések ideje alatt eldöntötte, hogy a város jobb külső védelme érdekében a Vág és a Duna várral szembeni partjainál egy cölöpsorból álló palánkot emel. A 100–200 lovas befogadására alkalmas palánkok felállítására azonban csak 1585-ben került sor . A vár építése tíz évig tartott. Francesco Benigno jelentése alapján 1557-ben már csak a vizesárkok mélyítésén és a földépítmények tökéletesítésén dolgoztak. Így készült el az a komáromi erőd, amelyet ma "Öregvár" néven ismerünk. Az Öregvár kapuja feletti emléktáblára az 1550-es évszámot vésték, ami valószínűleg a kapu építésének az éve.13 Valószínű, hogy a vár építői nem rendelkeztek elegendő tapasztalattal, és nem ismerték kellőképpen a csallóközi talajviszonyokat, mert – Urban Süess várfelügyelő építész jelentése szerint – az 1570. évi tavaszi árvíz a falak nagy részét ledöntötte.14 Ugyanennek az Urban Süessnek a személyes vezetése alatt épült újjá a vár 1572 és 1592 között. Ezekhez a munkákhoz nagyhírű külföldi szakértők – a német Daniel Speckle és az olasz Carlo Theti – közreműködését is igénybe vették.15 Az újjáépített komáromi vár 1594-ben kiállta a próbát: Szinán basa százezres seregével körülzárta, egy teljes hónapig ostromolta, de bevenni nem tudta. Az erőd építésének ebből az időszakából (1572) már pontos alaprajzunk van, és ebből kiderül, hogy a külső védművek alakja napjainkig nem változott.16

A kelet-nyugati irányban húzódó, a várostól vizesárokkal elzárt erődnek öt bástyája volt, melyek közül a kelet felé néző bástya volt a legnagyobb. Ez a bástya a Duna és a Vág összefolyásának védelmét szolgálta. A főkaput a délnyugati bástyához közelebb, az erőd nyugati oldalán helyezték el. A széles és mély várárokból emelkedtek ki a hatalmas, kőből épített várfalak. Az vizesárkokból kitermelt földből építették meg a külső védősáncot, amely az alacsonyan repülő lövedékektől védte az erőd falait. A kiugró bástyákon ("olaszbástyákon") elhelyezett ágyúk védték a vizesárkot teljes szélességében, a szomszédos bástya oldalát és homlokzati falát, valamint a bástyák közti várfalat (cortinát). Az 1663-64. évi török hadjárat során az érsekújvári erődváros az ostromlók kezére került. Ezzel a török áttörte az addig összefüggő védelmi rendszert, így I. Lipót uralkodása alatt az erődépítés ismét fontos feladattá vált. I. Lipót két új erőd: a Gallgóchoz közeli, a Vág védelmét szolgáló Lipótvár, és az ún. komáromi "Újvár" építését rendelte el. A róla elnevezett erőd 1665 és 1669 között, rövid idő alatt épült fel,17 az Újvár felépítése pedig 1663-tól 1673-ig tartott. A vár bővítésének gondolatát már 1570-ben felvetette a híres erődépítész, Carlo Theti is, aminek két változatát is kidolgozta, de a gyakorlati megvalósítás még sokáig váratott magára.18

Az Újvár kiépítésének első szakasza 1663-ig tartott. Ekkor emelték a földsáncokat. Ezután került sor a földsáncok kőből és téglából való átépítésére és bástyákkal való megerősítésére.
A munkálatokat – Franz Wymes mérnökkari tábornok tervei alapján – a legkorszerűbb olasz és francia várépítési tapasztalatok felhasználásával végezték. A nagy alapossággal épített Újvár, a főkapu feletti emléktábla tanúsága szerint 1673-ban készült el. A nyugati bástya és az attól délre eső rész szilárd építőanyagból, az északi szárny pedig földből készült.19
És most nézzük, milyen is volt a már két részből álló erődrendszer. Segítségünkre van ebben Bouttats Gaspar által – Franz Wymes tervei alapján – készített rézmetszet, amely az erődkomplexum egyes részeinek olasz nyelvű névjegyzékét is tartalmazza. Eszerint az Öregvár megmaradt az eredeti (XVI. században felépített) alakjában. Az Új- és Öregvár közti vizesárkot kimélyítették, az Öregvár főkapuja elé pedig egy megtört bejáró utat és egy szabálytalan négyzet alakú pajzsgátat emeltek. Feladata – a barbakánhoz hasonlóan – a főkapu védelme volt.
Az Újvár egy régebbi elgondolás alapján mint egy külső védmű az Öregvár megerősítését szolgálta. Az Újvárnak ötszögű alaprajza van, területe nagyobb, mint az Öregváré. Két keleti bástyája szabadon kapcsolódik az Öregvár két nyugati bástyájához (az említett bástyákat vizesárok választotta el egymástól és az Újvártól). Az Újvár öt bástyája közül a város felé néző középső (nyugati) a legnagyobb. Tőle északra és délre egy-egy pajzsgátat emeltek, közülük a csapóhíddal felszerelt déli védmű az Újvár főkapujának védelmére szolgált. Ez a kapu a nyugati és déli bástyát összekötő várfalban volt. Az Újvár körül széles vizesárok húzódott. A várfalban kazamatákat alakítottak ki, amelyekből néhány támadókapu nyílt. Abban az időben építették ki az Új- és Öregvár köré emelt földsáncokon az árok külső oldalát – kontreszkarp (ellenlejtő). A földsáncok belső részében védett utakat, néhol pedig gyülekező térségeket is kialakítottak.

A hatalmas erőd sem kerülte el a többi komáromi épület sorsát, mivel az 1682. évi nagy árvíz jelentős mértékben megrongálta. Lipót parancsára a javítás költségeire tetemes összegeket, a sáncmunkák elvégzésére egy ezred katonát (Dippenthal ezred) küldtek Komáromba. A helyreállított erőd 1683-ban vészelte át a török háborúk utolsó ostromát, amikor a törökkel szövetséges Thököly Imre kurucai vonultak falai alá. Az ostrom eredménytelenül végződött.20 A török sereg ugyanebben az évben Bécs alatt súlyos vereséget szenvedett, és ezzel kezdetét vette a 16 éves háború, melynek során egész Magyarország felszabadult a török uralom alól. Ez a változás Komárom életében is gyökeres fordulatot hozott, mivel Komárom megszűnt végvár lenni, és így kevesebbet törődtek fenntartásával. Az 1763-as és az 1783-as nagy földrengés, – melynek epicentruma az erőd közelében volt, – végleg megpecsételte sorsát. A leomlott erődítmények helyreállítását a hadvezetés nem találta szükségesnek, ezért elvezényelték a benne állomásozó katonaságot. A telkeket, melyeken az erődítmény állt II. József a városnak adományozta, az épületeket pedig 1784-ben elárverezték.21 Az erőd felújítása csak a napóleoni háborúk hatására, 1808-tól kezdődött meg.
7. Bochenek Ryszard: Od palisád k podzemním pevnostem, Praha 1972.62.
8. Takács Sándor: Lapok egy város múltjából, Komárom 1886.80.
9. Takács Sándor: Hogyan ostromolta a komáromi bírót 2000 török vitéz? Komáromi Lapok, 1900/7.
10. Lichner, Ján: Stavebný charakter mestských hradieb a opevnení."Pietro Ferrabosco(szül.1512,Lugano-†1599)- olasz származású építész, festő, szobrász. A XVI. század negyvenes éveitől egészen 1588-ig az osztrák császár szolgálatában állt. Először 1550-től 1559-ig festőként a bécsi udvarnál, majd építészként és az erődépítészeti munkák tanácsadójaként Magyarországon, Erdélyben, Stájerországban, Nyitrán, Nagyszombaton, Trencsénben, Pozsonyban és Komáromban dolgozott. 1552 és 1562 között a pozsonyi vár - I. Ferdinánd által elrendelt - átépítést vezette, 1556-ban a trencséni vár erődítési munkálatainak vezetésére kérték fel. 1560 és 1570 között az ő felügyelete alatt építették át a pozsonyi erődöt, 1574-től 1580-ig pedig a komáromi és győri erődök építését felügyelte. A ránk maradt építészeti tervek arról tanúskodnak, hogy az említett nagyméretű erődök a korabeli vár- és erődépítészet legkorszerűbb, a kor hadi igényeit kielégítő jelentős objektumok voltak (Encyklopédia Slovenska II. köt. Bratislava 1978, 81).
11. Bochenek R.: Od palisád k podzemním pevnostem. Praha 69-70.
12. Takács Sándor.: Igazat mond-e az Öregvár felirata? Komáromi Lapok, 1900/1.
13. FERDIN ROM IMP GERMANIAE HUNGARIAE ET BOHEMIAE REX zc INFANS HISPANIAE ARCHIDUX AVS DVX BVRGVNDIAE ZC AD MDL.
14. Takács S.: Uo.
15. Kecskés L.: Komárom az erődök városa 204.
16. Kecskés L.: Műemlékvédelem.
17. Závadová, K.: Verný a pravý obraz slovenských miest a hradov ako ich znázornili rytci a ilustrátori v XVI.,XVII. a XVIII. storočí. Bratislava, 1974.
18. Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem 206.
19. 18 Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem 207. Az Újvár kapuja feletti emléktábla szövege: LEOPOLDI: ELE: ROM: IMP: HUNG: AC: BOH: REGIS: ARCHID: AVS: -c: GVBERNATORE: COMMORNI: CAROLO: LVDOVICO: S: R: I: COMITE: AB HOFFKIRCHEN: BELLI: CONSILARIO: CAMMERARIO: COLLNELLO: GENERALI: CAMPI: MARESCHALLI: LOCVMTENENTE: -c: OPERA: OMNIA: EX: CESPITIBUS: CONSTRUCTA: IAMQ: DILAPSA: RESTAURAT: EXTERNA: AD: MELIOREM: DEFENSIONIS: STATUM: REDACTA: SUNT-ANNO: MDCLXXIII:
20. Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem 208.
21. Rovács Albín: A komáromi vár leszerelése, Komáromi Lapok, 1904/29.

AZ ÉPÍTKEZÉS KÖRÜLMÉNYEI ÉS ANNAK LEFOLYÁSA

Az 1800–1805 közötti háborús események irányítják az osztrák hadvezetőség figyelmét ismét Komáromra, ugyanis hadiállásokra és támaszpontokra volt szükség a Duna mentén.

1807-ben kiváló hadmérnökök szemlélték meg Komáromot, elvégezték a szükséges felméréseket, elkészítették a terveket, majd helyreállíttatták a központi erődöt.

Ekkor építették újjá téglából az előzőleg földből kialakított északnyugati szárnyakat.

Ez volt az Újvár építésének harmadik szakasza.22 A munkálatok 1808. augusztus 20-án kezdődtek, és ugyanezen év szeptember 4-én már be is fejeződtek.

Szükség is volt a nagy sietségre, mert a következő évben, a Napóleon által elfoglalt Bécsből menekülve, az uralkodóház az újonnan felépült erődben talált menedéket.23

A nagy munkák keretében az erőd udvarán 1810-ben, a falakkal párhuzamosan hatalmas "U" alakú laktanyát építettek, belső térségének déli felében pedig 1815-ben tekintélyes parancsnoki épületet emeltek.24

Az Újvár építése ezzel befejeződött. Kisebb-nagyobb javításokat ugyan még a század során végeztek rajta, de a vár eredeti alakját már nem változtatták meg. 1827–1839 között az Öregvárban is belső átépítésre került sor, amely során egy új kazamatarendszert alakítottak ki az erődfalakban.
22. Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem, 1978.3. szám, Budapest 209.
23. Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem 209-210.
24. Szinnyei J.: Komárom 1848-49-ben, Bp. 1887.4.

A NÁDOR-VONAL

A XIX. században a védelmi erődök a tüzérségi fegyverek fejlődése folytán ismét korszerűtlenné váltak. 1859-ben a belső furatú, hatékonyabb ágyúk feltalálásával a védelem súlypontja a központi erődökről "kifelé", az előretolt erődítésekre helyeződött. Ekkor találták fel a závárzatot is, amely lehetővé tette a hátulról történő fegyvertöltést. A hatékonyabb robbanóanyagok (pyroxylin, nitroglicerin, melinit és trotil) feltalálása és használata szintén módosította a hadászati módszereket. A kézi lőfegyverek fejlődése is nagy változást hozott a hadviselésben. A XIX. század elejének furat nélküli és gyutacsszárral felszerelt puskái után – melyeket "fekete lőporral" töltöttek meg, és lőtávolságuk 100–200 méter volt – a század végén már füstöt nem hagyó lőporral töltött ismétlőfegyverek voltak használatban, melyek hatékonysága elérte a 2000 métert is.25 A felsorolt haditechnikai vívmányok alapján megállapítható, hogy a komáromi erődrendszer volt a korabeli hadviselés utolsó erőssége, de felépítése után néhány évvel ez az erődrendszer is elavulttá vált.
A védelem súlypontjának eltolódásával a XIX. században létrejött egy új erődtípus, pontosabban védelmi erődrendszer, amely két fő elemre osztható, mégpedig a központi erődre (citadella – Komárom esetében Új- és Öregvár), valamint előretolt erődökre, illetve erődláncokra.26
1809-ben került sor a hatalmas védőgyűrű kiépítésére, mely hat, sánccal összekötött várdából állt. Ezt az erődláncot földből rakták, jóval a XVII. században épített városfalon27 túl, a Kis-Duna és az Apály-sziget között. Az erődítési munkálatokat az ország nádora (József nádor) irányította, róla nevezték el az erődrendszernek ezt a részét Nádor-vonalnak (Palatinal Verschanzungen, Palatinal-Linie, Linea Palatinale).28

Ebben az időben nagyszabású tervek készültek, de az eredetileg kétszázezer katona befogadására alkalmas erőd-monstrum tervei a megvalósítás során sokat változtak. Az első tervezet 1810-ből származik. Ez nem valósulhatott meg, mert rendkívül nagy pénzáldozatot követelt volna. Le kell azonban szögeznünk, hogy ez az elgondolás a jövő szempontjából jelentős szerepet játszott, mivel a tervezőket újabb tervek kidolgozására ösztönözte, és meghatározó szerepe volt a komáromi erődrendszer végleges kialakításában is. A későbbi tervek már szerényebbek voltak és megközelítik az erődrendszer mai alakját.
A következő építkezésnél a hat Nádor-vonali várdából négy ideiglenesen az előtérben maradt, valószínűleg abból az elgondolásból, hogy az új Nádor-vonal építése idején, illetve katonai támadás esetén biztosított legyen a város védelme.
Az előkészítő munkálatok után megkezdődött a hatalmas erődvonal kőből és téglából való végleges kiépítése. Az öt bástya (werk) és az ezeket összekötő erődfal 1839 és 1847 között épült fel. Az 1844-es évszám az I. bástya mellett lévő Pozsonyi-kapu keleti homlokzatán tehát nem az építkezés kezdetének időpontja, hanem az említett kapu építésének éve. A központi erődtől 2–2,5 kilométernyire felépített védvonal feladata a Duna és a Vág közötti térség védelme volt. Az öt bástyát erődfalak és egyéb védművek kötik össze, így az épületegyüttes zárt vonalat alkot. A bástyák alaprajza ötszög alakú.
Nem kétséges, hogy a Nádor-vonal a korabeli erődépítészet tökéletes példája, hiszen építése során minden korabeli ismeretet felhasználtak. A Nádor-vonal egyben átmenetet is képez a bástyarendszerű és az új, korszerűbb védelmi forma között. A vonal öt bástyája alapjában véve egyforma, csupán elenyésző mértékben (csúcsszögekben, sarkok kialakításában és a retranchement szárnyainak törésszögeiben) különbözik egymástól. Az említett eltérések nem a terepviszonyokból, hanem a bástyák "egymáshoz való viszonyából" (szomszédos bástyák védelme stb.) adódnak. A tervezők még Daniel Speckle alapelvét érvényesítették, mely szerint a bástyák oldalfalainak merőlegesnek kell lenniük a szomszédos bástya védvonalára.

Ezt az alapelvet az első három bástyánál teljes mértékben, a negyedik és ötödik bástya esetében csak részben érvényesítették. A védvonal párhuzamos a szomszédos bástyákat összekötő vizesárokkal, azon a szárnyon pedig, amely a szomszédos bástyából a köztibástyához vezet, megegyezik a kontreszkarp (ellenlejtő) vonalával. A két bástyát összekötő erődfalakat ugyanis középen kissé megtörték, két szárnyra osztva így a falat, s e törésnél kisebb, ún. "köztibástyát" építettek fel, amelyen ágyúállást alakítottak ki. A erődfalon még két-két ütegállást helyeztek el a fal jobb és bal szárnyán, a harmadikat pedig középütt, a köztibástya tengelyén állították fel. Az említett ütegállások kiemelkedtek az erődfalból, így a köztibástyáról a védők két szintről nyithattak tüzet az ellenségre. Az erődfal ütegállások közti szakasza alacsonyabb, s itt keskenyebb járda (banket) vezet. Az erődfal sánctestében a szomszédos bástyákat összekötő széles folyosó (galéria) vezetett. A folyosó 23-23 "teremre" tagolódott, a termek mindegyikéből négy lőrés nézett az árok felé. A két folyosószárnyhoz még három-három, négy lőréssel ellátott kazamata kapcsolódott. A folyosó teljes kihasználása esetén a két szomszédos bástya közti térségben az eszkarp lőréseiből 200-210 puska nézett a vizesárokra. Az eszkarp két bástya közti hossza kb. 2 x 185 méter volt.

Az I. számú bástya kivételével a Nádor-vonal bástyái szimmetrikusak, és tengelyük azonos a kapitális vonalával. Az I. bástya aszimmetrikus alakját azzal magyarázhatjuk, hogy fekvéséből adódóan nemcsak a Duna-part, hanem a fő városkapu (Pozsonyi-kapu) védelmét is biztosítania kellett. A II. és IV. számú bástya alaprajza és mérete azonos. A III. számú bástya volt a Nádor-vonal központi bástyája. Sáncai és falai tompább szöget zártak be, mint a szomszédos bástyáké. Az I., II. és a III. bástya földsáncainak bal szárnyában kétszintes lőszerraktárakat alakítottak ki. A Nádor-vonal építésének koncepciójában igyekeztek a XVI–XVII. században kifejlesztett védelmi elemeket (homlokzati nehéztüzérségi védelem, megerősített oldalsó részek) összeolvasztani egy egységes védelmi rendszerben. A II. számú bástya tompaszöget bezáró falai egy üres belterületet öveznek. Fő részét a retranchement és egy félkör alakú, hét tüzérségi kazamatával ellátott épület alkotja. A bástyák falazott részének építészeti súlypontja egy a bástyatorokban felépített hosszú építmény volt, amelyet funkciója alapján retranchementnek nevezhetünk. Ezt az elnevezést a híres francia hadmérnök, Vauban által a XVII. század második felében tervezett (és a XVIII. században megépített) erődelem megnevezésére használjuk. A retranchement két szimmetrikus szárnya az előtér felé általában 173° szöget zár be. Oldalszárnyai a bástyatest irányába előrenyúlnak, így belülről lezárják a bástyatorkot. A fő védmű a nagyméretű, tompaszöget bezáró bástyatest. A Nádor-vonal bástyáinak szélessége körülbelül 210 méter. Pontosabb tájékozódás végett ismertetjük a II. bástya főbb méreteit: a bástyatorok 210 m, a bástya oldalfala 60 m, homlokzati falai 108 m hosszúságúak, a homlokzati falak a bástyacsúcsnál 145° szöget, a sarkokon pedig 110° szöget zárnak be. Az eszkarp magassága az árok szintjétől a párkányzatig körülbelül 7 m, a falra emelt földtöltés gerincéig pedig körülbelül 9,5 m. A bástya sáncait erősítő falakat összeépítették a retranchement előretolt oldalszárnyaival, melyek mindkét oldalán egy-egy kapu található. A földsáncon át rajtuk keresztül lehetett megközelíteni a kőfallal szegélyezett bástya árkát. A Nádor-vonal bástyái üres belterületűek (nincsenek földdel feltöltve), földsáncainak szélessége kb. 23 méter, rajtuk 10 méter széles járdát építettek az előtér felé irányított ágyúk számára. A járdára a belterületről oldalanként egy-egy oldalfeljárón és két (csúcsaihoz vezető) feljárón lehetett feljutni.

Érdekességképpen elmondhatjuk, hogy a bástya jobb szárnyától az ellenlejtő oldalán kialakított galériákon át vezető út hossza a bal szárny végéig – nem számítva a retranchement hosszát – 540 méter. A retranchement szárnyainak hossza a kapitálistól 70–70 m, azaz összesen 140 méter, ehhez kapcsolódnak az előretolt szárnyak, melyeknek hossza 20–20 méter. A fenti adatokat összeadva megállapíthatjuk, hogy egy bástya zárt rendszert alkotó összekötő galériának és kazamatáinak a hossza kb. 720 méter. Ha ehhez még hozzáadjuk a bástyákat összekötő erődfalakban kialakított egyenként kb. 370 m-es folyosóhosszakat, akkor kiszámíthatjuk a Nádor-vonal folyosóinak és kazamatáinak az összhosszát, amely kb. 5 km.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy a Nádor-vonal tulajdonképpen a régebben kifejlesztett, önálló erődelemek egyesítéséből jött létre. A Nádor-vonal bástyáit a szálláshelyiségek és védelmi állások egysége és egybeolvasztása jellemzi.

A gyalogsági fegyverek számára kialakított lőrések és a nehéztüzérségi állások nagy száma, valamint a katonai szálláshelyek hatalmas kapacitása is igazolják, hogy a Nádor-vonal korának egyedülálló erődépítészeti remekműve volt.
25. Bochenek R.: Od palisád k podzemním pevnostem. Praha 112.
26. A várdákkal védett erődök építésének gondolatát a francia hadmérnök Montaleubert vetette föl először az egyik hadi építészetről írt munkájában 1793-ban, melyben azt írja, hogy minden erődöt várdákból álló, 3-3,5 km távolságra előretolt védelmi gyűrűvel ajánlatos védeni. Az elgondolást a XIX. században a francia Marescot és az orosz Teljakovszkij fejlesztette tovább. (Bochenek, R.: Od palisád k podzemním pevnostem. Praha 116.)
27. A komáromi erődrendszer fejlesztésének ismertetésekor nem tértünk ki a város védelmét alkotó "városfalak" kérdésére. Kevés ismertanyag áll rendelkezésünkre, mely a várost védő falak fejlődését bizonyítaná. Ledentu albumából egy 1639-ből származó metszetről úgy tűnik, hogy a városfal a "Tiszti Pavilon" épületének térségéből a mai Belső körút vonalán keresztül vezetett a Vág-Dunához. A rézmetszeten az előtérben elterülő Öregváron kívül láthatjuk a középkori város utcahálozatát, amelyet részben az Újvár építése előtt, részben pedig a XIX. század elején lebontottak. A lebontott házak tulajdonosai a város nyugati részén kaptak telket, tehát a város nyugat felé terjeszkedett, így a városfalat is nyugatabra építették fel, melyet Jakob Tollius 1687-ből származó rajzán láthatunk. A XVIII. század első évtizedében - a kuruc háborúk idéjén - a városfal még nyugatabbra húzódott, megközelítőleg a mai Szt. János, Temetősor, Megyercsi és a Kis Érsor utcák vonalán.
28. Tok B.: A komáromi erődítmény 14. (Ez a hat várdából álló védelmi vonal - az ún. Palatinal Verchanzungen - látható az "Ubersichts plan der Alten und Neuen Festung Comorn" cimű rajzon.).

A VÁG-VONAL

A Vág-vonal építésére a XIX. század hatvanas éveinek derekán került sor, tehát csaknem húsz évvel a Nádor-vonal megépítése után. Ez visszatükröződik építészeti koncepciójában és megoldásaiban is. Főleg az 1866-os osztrák-porosz háború hatására az építészeti munkák felgyorsultak. Az erődláncot hat fő erődelem (VI., VII., VIII., IX., X., XI. várda – batterie) alkotja, melyek közül a bástya (werk) fogalmának csak az első két erődelem (VI., VII. várda) felel meg. A Vág-vonal a Nádor-vonallal ellentétben szerényebb kivitelezésű, ami helyzetéből adódik, hiszen a Vág mentén húzódik. A folyó tulajdonképpen előretolt védelmi sávot alkotott. Egyszerűbb az erődítéseket összekötő erődfal is. Az előtértől a város irányába a védelmi vonalat magas, meredek földsánc képezi, ezt vizesárok követi, melyet a belső oldalról erődfal szegélyez. A kőfalból lőrések irányulnak az árok felé. Az említett lőréseken kívül a VI. és VII. számú bástyák oldalában kialakított nehéztüzérségi kazamatákból az árok hosszirányú védelme is biztosított volt. Hasonló szerepük volt a erődfalban kialakított, az V. és VI. bástyát összekötő nehéztüzérségi kazamatáknak is.
A VII. bástyától a központi erőd felé a Vág-vonal fala többször beugrásszerűen megtörik, szintén azért, hogy a beugrásokban kialakított ágyúállások hosszanti irányban biztosítsák a fal védelmét. Ezt a szakaszt egyszerű, szimmetrikus, téglalap alaprajzú, szűk középudvarral kialakított építmények (VIII., IX., X. várda) tagolják. Az épületek nyílásaiból (bejárat, ablak, szellőző) arra következtethetünk, hogy elsősorban fegyvertárként használták. Az ágyúk az építmény négy nagy termében álltak, melyek fő kapui az udvarra nyíltak. Az épület négy kisebb helyisége (kettőnek az udvarról nyílt a bejárata, a másik kettő pedig az ágyútermeken keresztül volt megközelíthető) valószínűleg az őrség és a parancsnokság szálláshelyéül szolgált. Ezekből a város felé nyíltak az ablakok. A legénység szálláshelyéül a fegyvertárnak csak az a része szolgált, ahol az ablakok az udvarra néztek.

A Vág-vonal utolsó, XI-es várdájának kapuja és néhány kazamatája épségben megmaradt. Feladata a védelmi vonal lezárása volt, és egyúttal összekötötte az Újvár külső védműveit a Vág-vonallal. Az Újvár jobb szárnyától földsánc húzódott a Vág és Duna összefolyásának irányába, mely egészen az Öregvár keleti bástyájának előteréig húzódott.

Így a sánc a kontragardhoz hasonló szerepet kapott. A Vág-vonal belső oldalán a VIII. és IX. várda között még egy önálló védművet emeltek, amely a VIII. 1/2 jelzést kapta. Ez a kavalierhez hasonló, két feljáróról megközelíthető, kiemelkedő ágyúállással ellátott ütegállás tette lehetővé az előtér távolabbi pontjainak ágyúzását, növelve ezzel a Vág-vonal védelmi hatékonyságát.

A VÁG-HÍDFŐERŐD ÉS A DUNA-HÍDFŐERŐD

A hadi tanácsosok már 1555-ben tervbe vették egy palánk (cölöperőd) megépítését a Vág bal partján, amit az Öregvárral egy hajóhíd kötött volna össze. A haditanács azonban csak 1577-ben hozott határozatot egy 100 lovas befogadására alkalmas palánk felépítéséről. A munkálatokat 1585-ben kezdték meg. Az első évtizedekben – de még 1649-ben is – az építményt Szent Miklós-, a későbbiekben pedig Szent Fülöp-palánknak nevezték. 1661-ben lebontották, mivel már nem felelt meg a kor követelményeinek, helyére pedig újabb, erősebb palánkot építettek. Itt a XVII. század második felében a jezsuiták névadó szentjük tiszteletére kápolnát emeltek. 1866-ban, amikor a legnagyobb munkák folytak, az erőd magvát a csillag alakú főerőd alkotta. A többi védművet valószínűleg a korábbi palánk alaprajza szerint helyezték el. A bástyák legmagasabban fekvő szintje (felső terasza) a bástyacsúcsok bevágásai miatt már nem volt szabályos. A bástya legmagasabb pontjára, ahová két feljáró vezetett, ágyúállást helyeztek el. A felső terasz is két feljárón keresztül volt megközelíthető. A főerődben egy négyszárnyú, téglalap alaprajzú, zárt épületegyüttes épült, mely valószínűleg laktanyaként szolgált. A csillag alakú főerőd két oldalától északnyugati és délkeleti irányba húzódott a három-három várdából és az ezeket összekötő sáncokból álló erődlánc, mely a Vág partjáról a főerőd kettes számú bástyájáig, az erőd másik oldalán pedig a hármas számú bástyától a Vág torkolatáig terjedt. A várdák alaprajza szabálytalan öt- vagy hatszög volt. A felső teraszok kiszögellésein kiemelkedő ágyúállásokat építettek. A hídfőerődöt a központi erődből hajóhídon lehetett megközelíteni. Ez a hídfő mára már csak romjaiban látható.
A többi védművet valószínűleg a korábbi palánk alaprajza szerint helyezték el. A Duna-hídfőerőd (Csillagerőd) a folyam jobb partján, az Öregvár keleti bástyájával szemben fekszik. A Vág-hídfőerőddel egy időben építették.

A XVII. század második felében a jezsuita rend itt is kápolnát emeltetett a névadó Szent Péter emlékére. A török uralom végeztével ezt az erődöt is elhanyagolták. Ennek ellenére 1810-ben még állt a három-három, földből épített várda.

Az erőd a szabadságharc ideje alatt jelentős szerepet játszott. Később, 1850 és 1870 között, mint az új védelmi rendszer egyik legfontosabb elemét, kőből és téglából építették újjá.

A MONOSTORI ERŐD

Létrejötte szorosan összefügg Újszőny (a mai Dél-Komárom) nyugati támadásokkal szembeni védelmével. Ezt az erődöt az Erzsébet-sziget nyugati csücskével szemben, a Duna déli partján egy kiemelkedő homokdombra tervezték. A megépítéséhez szükséges – a Zichy grófok tulajdonában lévő – területet a kincstár 1817-ben kisajátította.

1849 júniusában, az akkori vár- és hadparancsnok Klapka György honvédtábornok parancsára megerősítették a monostori homokdombot. Az építkezésen ezerkétszáz kőműves és tízezer segédmunkás dolgozott. Csak a szabadságharc után (1851 és 1871 között) épült meg az eredeti tervek szerint a hatalmas Monostori erőd.

AZ IGMÁNDI ERŐD

Az Igmándi erőd a komáromi erődrendszer legfiatalabb, legdélibb alkotó eleme, melyet a város déli bejáratának védelmére építettek. Nevét a közeli Igmánd községről kapta. Területén már az 1848/49-es szabadságharc idején, az erődítési munkák során emeltek egy cölöpkerítéssel megerősített földerődöt.

Ezt később lebontották, majd helyére 1871 és 1877 között másikat építettek, mely az új védelmi rendszer elválaszthatatlan része lett.29 Elkészültével tulajdonképpen befejeződött a hatalmas komáromi erődrendszer építése.
29. Kecskés L.: Komárom az erődök városa, Műemlékvédelem 209.

AZ ÉPÍTKEZÉSI ELJÁRÁSOK ELEMZÉSE

A komáromi erődben megfigyelhető 70-től 500 centiméterig terjedő falvastagság a korabeli erődépítészeti elgondolások eredménye.30 Az omlásoknál több helyen látható a falazatok szerkezeti magvát alkotó kőtörmelék (azaz hulladék téglával kevert építőanyag), amelyet a külső, homlokzati oldalon egy vagy két réteg téglafallal, illetve megmunkált kőtömbökből épített fallal öveztek.

Az I. bástyától egészen a VII. bástyáig a falak előtér felőli oldalát kőből, a város felé néző oldalát pedig téglából rakták. Az összes eszkarpot és kontreszkarpot (ellenlejtőt) kőből emelték. Borításuk vagy soros (a kőtömbökből kialakított sorok magassága és az egyes kőtömbök szélessége nem mindig egyforma), vagy pedig szabálytalan kötésű (polygonális ún. küklopsz) fal.

A kőtömbök mindkét esetben szorosan illeszkednek egymáshoz, ami gondos kőfaragó munkáról tanúskodik. A téglahomlokzatok lábazati részét mindig kővel burkolták, a sarkokat beépített kőkockákkal erősítették.

Az egyes kapuk és ablakok boltíveinél a téglák tökéletes illesztése lehetővé tette a fúgázat hangsúlyozását, ami emelte az épület esztétikai hatását. A téglafalakat többnyire nem borította vakolat, esetenként azonban vékony okkersárga mészvakolattal látták el. Ilyenkor a fúgákat halvány szürke színnel hangsúlyozták. A homlokzati falakat vörös mészkőből kialakított párkány zárja le. A védelmi rendszer anyagigényessége miatt összetett építészeti módszereket alkalmaztak.

A falak építőanyaga kő (mészkő) és tégla volt. A koronázópárkányok, kapukeretek, ablak- illetve ajtókeretek, lábazatok borításai, és a bástyák sorszámát feltüntető kőtáblák vörös mészkőből készültek. Az egyes építőanyagok alkalmazását rendeltetésük határozta meg. Az építészek egyszerűségre, célszerűségre törekedtek, hangsúlyozva az épületrendszer szilárdságát és monumentalitását. A homlokzatokon kialakított lőrések, ablakok, ajtók, illetve szellőzők elosztása szabályosan ismétlődik. Minden helyiség boltozatos.

A mennyezetet téglából rakták, mégpedig olyan pontossággal, amit a helyiségek rendeltetése tulajdonképpen nem kívánt meg. Leginkább a dongaboltozatot alkalmazták, amely a mennyezeti megterhelés (esetünkben a kazamaták fölé rakott, nehéz földtöltések) súlyát átadja a boltozatokat lezáró, függőleges tartófalaknak. A dongaboltozat többnyire szegmensívű vagy félköríves. A tüzérfolyosókban fiókos dongaboltozatú fülkéket alakítottak ki, amelyek lőállásként szolgáltak. A VI. bástya központi udvarának két oldalfalában vakárkádokat is építettek, melyek védték a tüzéreket az időjárás viszontagságaitól. A boltozat vastagsága kb. 65 cm. A mennyezetet alkotó téglasort egy réteg oltatlan mésszel kevert kőtörmelékkel borították, majd erre hordták fel a földtöltést. A belső terek téglaszerkezete tökéletes munkát igényelt. A vízszintes sorok és a boltívek összekötése nagy gonddal készült. A lakóhelyiségeket szilárd tüzelőanyagú kályhákkal fűtötték, falaikat pedig bevakolták. A folyosók és a termek padlózatát égetett téglából rakták, a többi helyiség földpadlóját döngölték. A külső terek egy része – főleg ahol az ágyúkat vontatták, illetve a katonák gyülekeztek – kövezett volt. Az egyes korszakok jellegzetes építészeti díszítőelemeivel főként a kapuknál találkozhatunk:

az I. bástya Pozsonyi-kapuja31 (Pressburger Thor) – klasszicizmus

a III. bástya Gútai-kapuja (Guttaer Thor) – neoreneszánsz

az V. bástya Apály-kapuja pedig romantikus díszítésű

Nem feledkezhetünk meg más, iparos jellegű munkákról sem, például a kovácsolt kapukról és rácsokról. Az erődrendszer átjáróit és központi udvarait záró kapuk boltíve többnyire félköríves. A boltívek alá félkör alakú, stabil (nem nyitható), sugaras vagy koncentrikus elrendezésű rácsokat helyeztek. A kapuk szárnyait borókafenyőből készítették, melyek nyitását ólom sínekkel könnyítették meg. A küszöb kövezett volt. A belső termek kapui díszítés nélkül készültek, és nagy vasreteszekkel záródtak. A kapukat tartó konzolvasak megmunkálása is egyszerű volt. A belső termek minden külvilág felé néző nyílása (ablak, ajtó, szellőző, lőrés) zárható volt. A téglalap alakú ablakok szemöldökfája szegmensívű, kőkereteiket nem díszítették faragással. Néhol az eredeti ablakkeret és az üvegezés máig is megmaradt. Minden ablakot egyszerű vasráccsal láttak el. A lőrések felett néhol félkör alakú nyílást láthatunk, amely a gyér megvilágításon kívül a termek szellőztetését is biztosította. A nehéztüzérségi kazamatákban a szellőzők szerepét a lőrés tengelye fölötti nyílás töltötte be. A szellőztetés egyébként – a felsoroltakon kívül – a folyosók mennyezetébe beépített központi szellőzőnyílásokon keresztül történt.

Az ágyúlőrések boltozata szegmensívű, homlokzati felén kihangsúlyozott boltkővel. Az ágyúlőrések nehéz, lenyitható kovácsoltvas rácsokkal záródtak, melyek helyenként ma is láthatók. A kézi lőfegyverek lőállásainak két fajtáját különböztetjük meg:

A külső térbe irányuló: a vastag falban lévő lőrés nyílása a fal külső és belső széléig (tehát mind a kül-, mind a beltér irányába) egyaránt kiszélesedik – rézsűs kiképzés.

Az egyik teremből a másikba irányuló: a keskeny lőrés ismét fokozatosan kiszélesedik, de nem mindkét irányba, csak a védekező oldala felé. (Tehát a tüzelőállás felőli oldalon kiszélesedik, a támadó oldalon pedig keskeny marad.)

A lőrések kereteinek belső peremén derékszögű vájatokat láthatunk; ide lehettek felerősítve a nyílászáró szerkezetek. A kőkeretek az épület esztétikai hatását is emelték. Minden kőfaragó, kőműves és más iparos munkát az erődépítészet igényeit messze túlszárnyaló mesteri szinten végeztek el.

Az erődrendszer a korabeli műszaki eljárások, a korszakot jellemző politikai-társadalmi ellentétek hordozója is. Két világ találkozott itt: az addigi ipari termelés, és az egyre inkább teret hódító kapitalizmus. Ennek jelképe az erőd és a vasút találkozása.

A kapitalista termelés és kereskedelem, valamint a lőfegyverek fejlődése következtében a XIX. század végére, de főleg az I. világháború idejére már teljesen elavulttá vált az erődrendszer.

Az építmény egyébként stílusában a korabeli erődépítészet mélypontjának is tekinthető, mivel építészetileg már képtelen volt továbbfejlődni – a romantizmusban keresett menedéket.
30. A XVII. század harmadik negyedében a hadi hivatalokban is bevezették a ún. erődépítészeti mértékegységet (fortifications Klafter-1°=1,95 m.)
1° egy öl = 195,000 cm = 6’ hat láb
1’ egy láb = 32,500 cm = 12” tizenkettő hüvelyk
1” egy hüvelyk = 2,700 cm = 12’” tizenkettő vonal
1’”egy vonal = 0,225 cm
A fentiek szerint:1°=6’=72”=864’”
31. A Pozsonyi kapun látható felirat szövege: FERDINANDUS I. IMPERATOR AUSTRIAE HUNGARIAE REX H.N.V. 1844-ben Pietro Nobile terve alapján készült.

A MŰEMLÉK MAI RENDELTETÉSE ÉS JELENLEGI ÁLLAPOTA

Annak ellenére, hogy a komáromi erődrendszer védőgyűrűjének megszakítására és az erőd egyes részeinek bontására még a század első felében sor került, lényegében az építmény egésze máig áll. Lebontásra került a központi erőd néhány része és az I. bástya, melyből csak a Pozsonyi-kapu és a retranchement egy része maradt fenn.

A II.–III. bástya közti erődfal egy részét útépítés végett, míg a III.–IV. bástyák közti szakaszt a Pozsonyba és Gútára vezető vasútvonal építésekor bontották le. A Vág-vonalból a IX. és X. várda közti erődfal hosszabb szakasza tűnt el.

Az Öreg- és Újvár területét az 1968-89 közti időszakban a szovjet hadsereg katonái foglalták el. Ez idő alatt sokat romlott az ottani épületek állaga. Ma az Öreg- és Újvárban a Szlovák Hadsereg állomásozik, de az épületeknek csak egy részét használja. A Vág- és Nádor-vonal objektumaiban különféle ipari, mezőgazdasági vagy magánvállalatok raktárai és gyártóegységei működnek, ami természetesen nincs jó hatással az épületek állapotára, és funkciójában sem jelent ideális megoldást. Az Európában szokatlanul nagy kiterjedésű, előnyös földrajzi fekvésű, máig egységében, s aránylag jó állapotban megmaradt erődrendszer olyan elvi koncepció kidolgozását követeli meg, amely az önmagukban is értékes védművek megmentésén kívül azok optimális, széles rétegek igényeit kielégítő kihasználását is biztosítja. Fontos szempont, hogy az erődben kialakítható intézmények máshol történő megépítése időben és anyagiakban is sokkal igényesebb feladat lenne. A közösségi céloknak megfelelő építmények teoretikus kiválasztása már megtörtént, de a tervezeten az egyes épületek műszaki állapotát figyelembe véve bizonyos változtatások még elképzelhetők. Az eredeti állapotokat legjobban felidéző objektumokban múzeumi egységek üzemeltetése tűnik a legcélszerűbb felhasználási módnak. El kell érni, hogy a jövőben az erődrendszer a város szabadidőközpontjaként szerves részét képezze a komáromi polgárok mindennapi életének.

Jelenleg a rendeltetési tervek átértékelése és az egyes objektumok jövőbeli feladatának meghatározása folyik. A végleges döntés egyrészt a társadalmi-közösségi elvárások, másrészt a majdani bérlők elképzeléseinek függvénye.

Hasonló igyekezet tapasztalható a Duna túloldalán fekvő Dél-Komáromban is, ahol az önkormányzat hathatós lépéseket tett az Igmándi, a Csillag- és főleg a Monostori erőd újrahasznosításának érdekében.

A néhány évvel ezelőtt szintén szovjet állomáshelyként szolgáló Monostori erődben ma már egy múzeum, konferenciaterem és vendéglátóegység működik.

A felújítás során fokozott figyelmet szenteltek a szétnyomódott sáncok eredeti dokumentáció szerinti helyreállításának. Így felismerhetővé váltak a feljárók és a tüzérség számára kialakított védett utak is. Az évek során lerakódott hordalék és egyéb szennyeződések eltávolításakor fedezték fel az eredeti kutat, a csatornarendszert, szociális helyiségeket és mosdókat, melyeket a terek funkcióinak megváltoztatása mellett is eredeti állapotukban láthatunk.

Az utóbbi időben sikeres vállalkozók felújítási tevékenységének vagyunk tanúi, akik saját tőkebefektetéssel, saját céljaiknak megfelelően építik át az erődrendszer egyes részeit – ily módon járulva hozzá kulturális örökségünk megmentéséhez. Pozitív példaként említhetjük az I. bástyát és a Pozsonyi-kaput, a IV. bástyát, valamint az V. bástyát, melyben egy magángaléria kapott helyet.

Mivel az erődrendszer főleg idegenforgalmi és szórakoztató célokat kell hogy szolgáljon, a IV. és VII. bástya között ún. történelmi-oktató sétány létrehozása lenne kézenfekvő. A sétány útvonala érintené e építészeti remekmű minden fontos alkotóelemét: a vizesárkot, tüzérségi- és összekötő folyosókat, nehéztüzérségi kazamatákat, erődfalakat és védett utakat.

Ily módon az érdeklődő nagyközönség szakszerű tájékoztatás mellett megismerhetné és tanulmányozhatná a 19. századi hagyományos erődépítés utolsó, az országban és Közép-Európában egyedülálló alkotását.

A SZAKKIFEJEZÉSEK ÉRTELMEZÉSE

AKNAVETŐK
– a várvédők katonái – az ő feladatuk volt az aknafolyosókon keresztül megközelíteni, aláaknázni és felrobbantani azokat a védműveket, amelyek az ostrom következtében az ellenség kezére kerültek.
BANKET
– a gyalogos katonák (tüzérek) számára kialakított 1–1,5 méter széles figyelőállás a sánc felső terasza felett. Az ellenség lövedékei elől az itt elhelyezkedő katonákat a kb. 1,5 m magas mellvédsánc védte. A mellvédsánc belső oldala és a "banket" tompa szöget zárt be, amely a kényelmesebb tüzelést segítette.
BÁSTYA
– Öt oldalú erődelem, amely a félkör alaprajzú bástyától (rondella) abban különbözik, hogy egyenes oldal- és homlokzati falai vannak, melyeket könnyebb volt megvédeni az ellenség támadásaitól. A várfalakhoz illeszkedik a bástya kiugró oldalfala (ún. bástyatorok).
BÁSTYAFRONT
– Két szomszédos bástya csúcsai közt húzott egyenes által behatárolt védelmi sáv.
BATARDEAU
– A várárokban keresztirányban felépített, önállóan védhető falazott sánc. Tömör vagy üreges formában fordul elő. Az üreges kiképzésűben – esetenként lőrésekkel ellátott – folyosó húzódik, mely a várárok védelmét és a védők biztonságos átjutását szolgálta a külső védművekbe. A szakirodalomban fedett "caponiere"-ként is említik. Bonnet – A bástya sarkán felépített kimagasló sánc. Megnehezítette az ellenség rálátását a mögötte húzódó útra, és felfogta az ellenség oda irányított lövedékeit.
CAPONIERE
(árokvédmű) – A várárkot (vizesárkot) keresztbe szelő – a kazamatákból nyíló (árokvédmű) kaput a pajzsgáttal összekötő – sánc, amelynek felső részét "védett út" képezi, belsejét pedig lőrésekkel ellátott folyosó alkotja. A "caponiere" védett útjának egyik végéről csapóhidakon keresztül a pajzsgát, a másikról pedig a várfal volt megközelíthető. A komáromi erődrendszerben ez a védmű tette lehetővé a belső falakról a külső sáncokra való átjutást.
CITADELLA
– Eredetileg önálló erőd, amely fennhatósága alá egy-egy ókori vagy (fellegvár) középkori város tartozott. Később a bástyarendszerű védelmi gyűrűk központi erődjévé vált.
CORTINA
– Két szomszédos bástyát összekötő erődfal.
CSATORNA
– Kövezett vájat a vizesárokban, amely az esővíz elvezetésére, vagy az árok vízzel való elárasztására szolgált.
ENVELOPA
– a bástyafront elé épített sánc vagy erődfal, amely több kontragard összekötésével jött létre.
ESZKARP
(escarpfal) – Az erődfal külső, vizesárok felé néző, vastag kőfallal erősített oldala (belső part -scarpa).
ESPLANÁDA
(RAYON) – predpolie pevnosti podliehajúce prísnym vojenským predpisom, ktoré určovali, v akej vzdialenosti od fortifikačných prvkov sa môžu stavať civilné budovy (zóna obmedzenej výstavby). Podobný priestor oddeľoval citadelu od ostatných pevnostných objektov.
FAUSSE BRAYE
– Alacsony sánc a erődfal, a bástya vagy a pajzsgát előtt. Gyakran alkalmazták a holland erődépítészetben.
FÉLHOLD
– A bástya csúcsa előtt, a vizesárokban felépített félhold alaprajzú védmű (ol: mezza luna).
FÜLES BÁSTYA
– A középkori olasz várépítészetben alkalmazott bástyaforma jelentősége abban rejlik, hogy a bástya oldalrészén kiugró "fülek" biztosabb védelmet nyújtottak a tüzérségnek. Innen a várkapu védelme is hatékonyabb volt.
GALÉRIA
– Várfalakban vagy más védművekben kialakított folyosó, falában a vizesárok felé néző lőrésekkel. A tüzérségi kazamatákba is hasonló galériák vezettek.
GLACIS
– A védett út sánca – külső sánc, amelynek külső oldala az ároktól a (síkozat) város irányába enyhén lejt, így biztosítva a környék várfalakról történő közvetlen megfigyelését és védelmét. Ezen kívül felfogta az ellenség alacsony röptű ágyútüzét.
GYÜLEKEZŐ
– A védett utak találkozásainál kiszélesedő tér, amely a csapatok roham előtti felsorakozására szolgált ("waffen Platz“).
HORNWERK
– A várfalak oldalszárnyain felépített három oldalú sarokbástya, (Pl. az Újvár északi és déli bástyája).
JÁRDA
– Kb. 10 méter széles út a sáncokon, amelyet feljárókon át lehetett megközelíteni. Az erődöket alkotó sáncok belső oldalának teljes hosszán végighúzódik.
KAPITÁLISOK
– Képzelt egyenesek, amelyek az erőd középpontjából a bástyák csúcspontján keresztül az erőd előterébe vezetnek.
KAVALIER
– A bástyán vagy a várfalon elhelyezett felépítmény. Homlokzata (emelt bástya, várhalom) és oldala követi a bástya homlokzati és oldalvonalát. Kezdetben földsáncok alkották, melyeknek homlokzati oldalát később téglafallal erősítették meg.
KAZAMATA
(fegyverház) – Föld töltéssel védett vagy a vársáncban kialakított falazott tüzérségi állás ("casa armata“). A várőrség szálláshelyéül szolgált, de hadianyag raktárként is használhatták.
KONTRAGARD
(gát) – A bástya elé épített sánc, melynek íve követi a bástya homlokzati falainak vonalát. Feladata a bástya homlokzatának és csúcsának védelme volt.
KONTRESZKARP
– Az eszkarpfallal szemben felépített, a vizesárok külső oldalát alkotó (ellenlejtő, külső part) vastag kőfallal erősített földsánc.
KORONÁS BÁSTYASÁNC
– Az erődfal oldalszárnyain felépített, egy központi és két fél bástyából álló védmű ("Kronwerk“).
LUNET
– Az előtérben, a védett út előtt álló önálló védmű. Szárnyai a bástya kapitálisait követték. A kisméretű Buggerhagen lunet félhold alakra emlékeztet. Hasonló a Neubaer lunet is, amit a "gyülekezőhelyek" előterében építettek fel.
OLLÓ
– Nyitott olló alakra emlékeztető védmű. Feladata a két bástyát összekötő erődfal védelme volt. A ravelinekkel együtt a vizesárok összefüggő védvonalát alkotja.
RAVELIN
– Három- vagy ötoldalú erődítés az erődfal előtti vizesárokban. Az építészek (pajzsgát, ékmű) gyakran alkalmazták a városkapuk védelmének céljából. A gótika korszakában ezt a feladatot a barbakán (kapuerőd) látta el.
REDAN
– Háromoldalú, az erődfal közepéből kiugró, csúcsával a vizesárok felé néző védmű. A redan tüzelőállásai a szomszédos bástyák homlokzati részének előtere felé néztek. A XVIII–XIX. században építettek olyan védelmi vonalakat is, amelyek csak redanok-ból és az azokat összekötő sáncokból álltak. .
REDUIT
– kör, négyszög, vagy többszög alakú zárt erődelem. Kezdetben a pajzsgát közepén elhelyezett egyszerű földsánc, majd fallal erősített építmény volt, később fejlődött kazamatákkal ellátott védművé.
RETRANCHEMENT
– A bástya belterületében építették fel. Két félkör alakú rondellából és az ezeket összekötő erődfalból állt. Az épületkomplexum magassága hadászati okokból túlhaladja a bástya földsáncainak magasságát. Később kazamatarendszert is kiépítettek benne.
RIKOSET PÁLYA
– Az ágyúgolyónak az a pályája, amelyet becsapódás után a földről elpattanva megtesz.
TÁMADÓKAPU
(Kazamatakapu, poterna) – Az erődfalban elhelyezett kapu, amelyből a támadásokat és a kitöréseket indították. Az egyes erődelemeket is ilyen kapukkal kötötték össze.
TRAVERZ (harántgát)
– A bástyán húzódó védett úton, keresztirányban felépített kisebb sáncok, amelyek rövidebb szakaszokra tagolták a védett utat. Az említett út hosszirányú védelmét szolgálták.
VÉDETT ÚT
(fedett út) – Kb. 10 méter széles út az erődsánc belső oldalán. Az olasz szakirodalomban – strada coperta, strada da sortire.
VÉDVONAL
– A bástya homlokzati falainak képzeletbeli meghosszabbított vonala. Daniel Speckle (1536–1589) szerint a bástya védvonalának derékszöget kell zárnia a szomszédos bástya oldalfalával.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bochenek Ryszard: Od palisád k podzemním pevnostem.
Praha 1972.

Filous Jozef: Pevnost Komárno – několik poznámek k minulosti.
Svaz čs. rotmistrů – odbočka v Komárne. Komárno 1930.

Gerő László: Magyarországi várépítészet.
Budapest 1955.

Kecskés László: Komárom erődrendszere.
Műemlékvédelem XXII. évfolyam, 3. szám. Budapest 1978.

Kecskés László: Komárom az erődök városa. Budapest 1984.

Kolektív autorov: Súpis pamiatok na Slovensku,
zväzok II. Bratislava 1968.

Lichner Ján: Stavebný charakter mestských hradieb a opevnení za čias tureckého nebezpečenstva na Slovensku.
Vlastivedný časopis XIII/1. Bratislava 1964.
Romaňák Andrej: Pevnost Terezín.
Ústí nad Labem 1972.

Rovács Albín: A Komáromi vár leszerelése.
Komáromi Lapok XXII/30. Komárno 1901.

Szinnyei József: Komárom 1848/49-ben.
Budapest 1887.

Takács Sándor: Lapok egy kis város múltjából.
Komárom 1886.

Tok Vojtech: Komárňanská pevnosť.
Komárno 1974.

Závadová Katarína: Verný a pravý obraz slovenských miest a hradov ako ich znázornili rytci a ilustrátori v XVI., XVII. a XVIII. storočí.
Bratislava 1974.
Magyar
Top